Ha le kéne írnom, hány első randin voltam az elmúlt években, szerintem letiltana a rendszer, azt hinné, spammelek számokkal.
De komolyan – Zsanett vagyok, 34 éves, és az a típus, aki mindig hitt abban, hogy jó, akkor most ez lesz az. Aztán lett belőle másfél óra beszélgetés arról, hogy melyik proteinpor a legjobb, vagy egy férfi, aki hozott magával prezentációt arról, miért nem akar gyereket. (PowerPointban. Eskü.)
Az online randizásból, ha őszinte akarok lenni, egy idő után pont az ember hiányzik. Az a szikra, amit nem lehet se képeken, se filtereken, se chatbuborékokon keresztül érezni. Csak élőben. És emiatt kezdett érdekelni a 6x9 Villámrandi, ami elsőre kicsit ijesztő volt ("Hat perc? Komolyan?"), de aztán… valahogy végre normálisnak tűnt.
Emberek. Asztalok. Egy kis zene. Aztán hat percig valóban figyelsz. Nem húzol jobbra vagy balra. Nem nézel rá közben a telefonodra. Egyszerűen csak ott vagy.
És most, a Villámrandi égisze alatt, elindítom ezt a blogot. Mert kell egy hely, ahol kimondhatjuk azokat a dolgokat, amiket máshol nem szoktunk.
Nem fogok rózsaszín ködöt fújni.
Itt lesz szó ghostingról, másnaposan elvállalt randikról, red flagekről, meg arról is, amikor az ember egyszerűen csak elfárad, de valamiért mégsem adja fel.
Lesznek saját sztorik (néha keserűek, néha viccesek), néha másoktól is hozok majd történeteket (név nélkül, nyugi), és szeretnék praktikus kis túlélőtippeket is írni – hogyan ne vesd el a hited egy borzasztó randi után, mit mondj, ha már az első percben tudod, hogy ez nem az.
Szóval, ha te is próbálkoztál, ha már unod a köröket, ha voltál a „te sokkal jobban nézel ki a képeken” másik oldalán – itt vagyunk egymásnak.
Ez a blog rólunk szól. Azokról, akik nem adják fel, még ha néha már erősen fontolóra is veszik.
Üdv itt – találkozunk a következő posztban.
Zsanett